B. A. Paris: Összeomlás

Ha önmagadban sem bízhatsz, kiben bízhatsz? 

Azon az éjszakán kezdődött az erdőben.

Cass Anderson nem állt meg segíteni annak a nőnek az autóban, és az a nő immár halott.

Azóta néma telefonhívások teszik pokollá Cass életét, és biztos benne, hogy figyelik.
A bűntudat lassan felemészti, kezd mindent elfelejteni. Hogy bevette-e a gyógyszerét, hogy mi a háza biztonsági berendezésének a kódja, vagy hogy volt-e vér azon a késen a konyhában.
B. A. Paris, a „Zárt ajtók mögött” nagy sikerű szerzője újabb, meglepő fordulatokban bővelkedő pszichológiai thrillerét az olvasó garantáltan nem tudja majd letenni.





"Utálom magam, gyűlölöm azt, amivé váltam."
(Hát én is utállak Cass, én is...)

Úgy érzem az évben eddig nem volt még szerencsém a könyvekkel, pedig kísérleteztem mindenféle műfajjal. Az Összeomlás a Mini-könyvklub 9 márciusi olvasmánya.

Cass élete egy tragikus eset után gyökeresen megváltozik: névtelen hívásokat kap, dolgokat felejt el és szép lassan teljesen összeomlik. Azért, mert Cass hihetetlenül buta. Az elején még csak egy kicsit zavart, hogy ennyire kétségbe van esve, de már akkor se tetszett a magyarázata, hogy nem megy el a rendőrségre, vagy nem szól valakinek, mert jaj, nem állt meg. De később egyre nehezebben tudtam tolerálni őt. Nem szerettem olvasni a gyógyszeres időszakáról, vagy az állandó sopánkodásáról, és még csak meg se próbált úgy ténylegesen változtatni bármin is.


Érdekes, mert még így is elég gyorsan kiolvastam a könyvet, kíváncsi voltam, hogy mi lesz a végkifejlet, pedig igazából már az elején tudtam, szerintem nagyon nyilvánvaló volt. 
Ugyan az is lehet, hogy nem én vagyok szupernyomozó, hanem csak kevés szereplő volt ahhoz, hogy nagyot üthessen a vége, ráadásul az ilyen történetekben sokszor ez szokott lenni a magyarázat. (De azért ez kevésbé valószínű, maradjunk meg annál, hogy én vagyok szupernyomozó. :D


Mindezek ellenére amúgy tetszett volna a történet, ha meg tud lepni. Még azt is elfogadtam volna, hogy néhány dolog eléggé ki lett csavarva, és abszolút nem volt logikus. 

Sajnálom, mert szerettem volna szeretni, de még csak olyan karakter sem volt, akit igazán kedvelni tudtam. Annak viszont örültem volna, ha a végén egy kicsit többet tudunk meg néhányuk sorsáról.
Arra viszont mindenképp jó volt, hogy kedvet kaptam a hasonló történetek olvasásához, azt hiszem kezd elmúlni a válságom. :D

Értékelés: 


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Saját könyvtár a gépeden, avagy hogyan használjuk a Calibre programot?

Macskakaki, avagy a ronda, de finom süti