Mats Strandberg, Sara B. Elfgren: Kulcs (Engelsfors trilógia 3.)

A ​Kör boszorkányaira egyre több megpróbáltatás vár. Van-e értelme, hogy megfogyatkozva tovább küzdjenek a világ megmentéséért? Maradt-e még esélyük a démonokkal szemben? Találnak-e új segítőket elvesztett barátaik helyett? Erőt ad-e vagy csak gyöngíti őket a szerelem? 

Vanessa, Anna-Karin, Linnéa és Minoo mind nehezebben cipelik a Kiválasztottak emberfeletti terheit. E világi és túlvilági ellenségeik állandó, halálos veszéllyel fenyegető jelenléte sokszor eltörpül a közöttük elmélyülő ellentétek, az önmagukkal megvívandó harcok félelmetes árnyaihoz képest. Akadnak olyanok is, akik szerint másnak kell az engelsforsi diáklányok helyébe lépnie, hogy teljesítse a lehetetlennek tűnő küldetést. Mert valakinek be kell zárnia a démonok világába vezető átjáró kapuját, hogy megakadályozza az apokalipszis eljövetelét. 

Mats Strandberg és Sara B. Elfgren letehetetlenül izgalmas trilógiájának befejező részében, a Kulcsban, életük legsötétebb helyeire jutnak el a fiatal hősök – valódi pokoljárás-történet az övék. Csupa szürke és fekete. Vajon mi az ára, hogy pont kerüljön a hátborzongató történet végére?

Méltó befejezése a sorozatnak, viszont nem vagyok teljesen kibékülve vele, ha érdekel, mit gondolok a befejezésről, olvass tovább!

"Ezen a körön áll, vagy bukik a világ sorsa."

A sorozat eddigi és mostani részeire is  helyenként kissé spoileres az értékelésem!

Jön az apokalipszis, és a megmaradt 4 lány dolga, hogy megállítsák. A dolgok nem könnyű, még úgy sem, hogy bukkannak fel segítők, hisz a Kör megcsappant. A Tanács továbbra is a városban marad, hogy felügyeljék a mágikus tevékenységeket, a démonok pedig próbálkoznak az ajtó kinyitásával.

A harmadik rész mindenképpen akciódúsabb lett, mint az első kettő, viszont egy kicsit a varázsa is elveszett számomra. A karakterek kibújtak a bőrükből az apokalipszis hatására, ezért elég nehéz volt olvasnom bizonyos jeleneteket. Különösen Linnéa idegesített, aki eddig se volt kedvencem, de most még kevésbé tudtam elviselni. Minoo, aki mindig a kedvencem volt, most nagyon elindult a lejtőn számomra. 

Linnéa és Vanessa kapcsolatát elég messziről lehetett látni, de valahogy nekem nem tűntek soha igazinak, egy párnak. Talán azért, mert az egyéniségük annyira különbözik, hogy furcsa belegondolni, hogy jól éreznék magukat együtt. 

Anna-Karin már az előző részben is javulásnak indult, csak egy kicsit gyorsabb tempóban, mint Ida.

A Kulcsnak is elég fontos eleme egy tárgyalás, csak most nem a Tanács volt a másik oldalon, hanem a Linnéa elleni támadás miatt zajlott le.

A Kulcs nem hibátlan, de legalább elég szépen lezárja a történetet. Néha ugyan követhetetlen a sok árulás miatt, az olvasó már azt sem tudja kiben bízhat, ebből adódóan a lányok még zavarodottabbak, mint mi.

Több régi szereplő is visszatér, így legalább el lehet varrni a szálakat, és magyarázatot kaphatunk jó pár karakter viselkedésére.

A helyzet az, hogy egyszerre tetszett a könyv, és nem is. Ahhoz képest, hogy előzőekben szinte csak hírből hallottunk az apokalipszisről, most hirtelen felgyorsulnak az események, és nagyon gyorsan cselekedni kell. Sajnos pont ezért megint nem éreztem hihetőnek az egészet, és ez elég nyomottá tett. Ráadásul a lányok közötti harmónia hiába csúcsosodik ki a könyv elején, később újból szétszakad a Linnéa és Minoo közti ellentétnek köszönhetően. Na, akkor nagyon mérges lettem a könyvre.

Ha a karakterek nem lettek volna ennyire jók, nem hiszem, hogy kitartottam volna a harmadik részig, mert a természetfeletti szál szerintem nem a legjobb. Nem vészesen rossz, csak azért vannak jobbak a műfajban. Olyan, mintha túl sokat akart volna markolni a 2 író a démonokkal, a Tanáccsal,  az apokalipszissel, a famulusokkal, de a fele kicsúszott volna az öklükből, és ezért valahogy eltörpültek a dolgok, nem a legkidolgozottabbak lettek. Hű, milyen profi vagyok, nem? :D A démonok pedig egyre lámábbnak tűntek, bár az előzőekben sem végeztek valami jó munkát.

Azért volt, ami tetszett is, például Ida vándorlása a Határvidéken szerintem nagyon jó ötlet volt, és a Kör egyesülése is.

Mindent összevetve azért jó élmény volt az Engelsfors trilógia, de kedvenc sorozatot nem avattam. Még így is volt egy kis hiányérzetem, miután befejeztem a könyvet, furcsa volt, hogy most nem fogok a lányok drámájával  találkozni, talán soha többet.
Ha szereted a műfajt azért próbálkozz meg vele, nem rossz a svéd boszorkányok története,  a három könyv összesen egy jó erős négyes.

Értékelés: