Stephen King: Az (avagy végre végeztem ezzel a batárral)

Heten ​voltak, gyerekek – mind a heten a másság számkivetettjei: Bill, a bandavezér, mert dadogott; Ben, akit kövérsége miatt csúfoltak; Richie, aki mindig előbb jártatta a száját, és csak azután gondolkodott; Stan, akit zsidósága miatt közösítettek ki a többiek; Mike, akit a bőre színe miatt; Eddie, aki félt, szorongott, és persze súlyos asztmás volt, és végül az egyetlen lány, Beverly, aki csak szegény volt, rossz ruhákban járt, és akit az apja ütött-vert, testileg-lelkileg terrorizált. Ők jöttek össze, kötöttek életre-halálra szóló barátságot és vérszövetséget, ami oly nagy erőt adott nekik, hogy még a város életét pokollá tevő, huszonhét évenként feltámadó, gyermekekkel táplálkozó, ezerarcú szörnnyel is szembe mertek szállni odalenn, a város alatti kiismerhetetlen csatornarendszer labirintusában. Meg is sebesítik Az-t, majd felnőttként, drámaian megfogyatkozva újból visszatérnek, hogy gyermekkorukban tett fogadalmukat megtartsák, s ha lehet, egyszer s mindenkorra végezzenek vele – hogy a megmaradt és az eljövendő gyerekeket soha, de soha ne tarthassa többé rettegésben Az. Ahány oldal Stephen King terjedelmes regénye, annyi meglepő esemény, váratlan fordulat.

"Nincsenek jó barátok. Nincsenek rossz barátok. Csak olyan emberek, akik házat építenek a szívedben."

Most, hogy befejeztem a könyvet, úgy érzem, hogy kicsit bajban vagyok. A régi kiadást olvastam, ami 2 részre van bontva: az első rész nagyon tetszett, de a második elég rendesen elszúrta nekem.

A 7 vesztes felveszi a harcot a Derry városában élő gonosszal. 2 szálon folyik a történetük, az egyik 1957-58-ban, míg a Vesztesek gyerekek, a másik pedig 1984-85-ben, immár felnőttként.

Nekem tetszett ez az időbeli ugrálás és a fejezetek összevágása, és csak nagyon ritkán, főleg a vége felé zavart meg, hogy akkor most hol is tartunk. 

A 7 gyerekkel szép lassan ismerkedünk meg, szerettem, ahogy a barátságuk kialakul és együtt játszanak. A kedvencem Ben lett. 

A karakterei többsége szinte él (remélem Az azért nem). Néhányuk viszont mintha csak ott lett volna, de valahogy mégsem jelen. Főleg Stan, Mike és néha Eddie éreztette velem ezt. Hiába volt külön életük, Eddie anyja és a betegsége, Mike feladata és az apja, Stan és a ... madarai, valahogy hiányzott a lelkük a történetből.

Mégis szerettem őket, és szerettem olvasni a történetüket, ezek a gyerek részek tetszettek legjobban, még a Csatorna előtti időkből.

Sajnálom, hogy ez a varázs nekem már nem működött a felnőtt részen. Olyan, mintha a személyiségük is eltűnt volna addigra, még Bené és Billé is.

De azért az tetszett, hogy hogy alakult a sorsuk, mennyi párhuzam vonható a múltjukkal. Őszintén meg lettem volna Az nélkül is. Meg a Teknősbéka sem hiányzott. Elolvasgattam volna még egy darabig, ahogy a gyerekek játszanak. Esetleg néha meghalnak mások, ők pedig nyomoznak. (Mármint egy gyilkossal szabadlábon. Mert amúgy elég betegnek hangzik, ugye?) De a gyomrom nem akarta bevenni a második részben történteket.

Lehet, hogy az egészhez képest apróbb mozzanat, de a legzavaróbb nekem Bill szüleinek viselkedése volt. Annyira sajnáltam szegényt. Még úgy is, hogy Bill karizmája rám nem volt akkora hatással, mint a többiekre. (Nem véletlenül ő lett a vezérük.)

Elég sok mellékinfó volt a történetben, ami egy idő után kezdett sok lenni az agyamnak. Túl soknak éreztem a Derry háttértörténetéről szóló részeket és az összes jelenetet, amiben Patrick volt.

Megtekintéséhez jelöld ki! Számomra az egész ott kezdett elindulni a lejtőn, hogy Bill megcsalta a feleségét Beverlyvel. Úgy utálom az ilyeneket. Onnantól meg egyenesen rohant lefelé a könyv. A csatornás Beverlys gang bang nem tudom miért kellett, nem tetszik, hogy elkezdenek megint felejteni, hogy Beverlynek csak pótlék Ben. A Teknősbéka és a chüd kicsit  bizarr volt nekem, de az még nem is annyira fontos. Inkább a személyi dráma :)

Annyira több ez a könyv horrornál. Olyan érzésem lett, mintha végre valami igazit olvasnék. Valami minőségi könyvet. Ez nem tartott ki végig, de érdekes érzés volt. Na nem mintha pl. RR könyvei nem lennének jók, de mégse tűnnek komolynak ez mellett. Még akkor is, ha más a kategória, ez komolyabb gondolatokat ébresztett fel bennem. Ugyan még sem az 50-es, de a 80-as években nem éltem, de mégis „szép” képet kaptam arról, hogy arrafelé milyen lehetett akkoriban. Főleg a rasszizmus és a homofóbia került előtérbe. Persze sehol nem szeretik, ha más vagy, de olyan érdekes volt így róla olvasni. Nem tudom, hogy manapság mennyit javult ez a helyzet. Néha úgy tűnik, mintha az emberek elfogadóbbak lennének, de sokszor egy-egy pofon meg tudja mutatni, hogy azért még nem teljesen vagyunk ott.

Mindent összevetve tetszett a könyv, de úgy csinálok, mintha a vége nem így történt volna. Ti olvastátok? Mit gondoltok róla?

Legalább kiléptem a komfortzónámból, ez volt az első, amit Kingtől olvastam. Valószínűleg nem az utolsó. Kíváncsi vagyok, hogy az összes műve ilyen beteg-e.

Nem tudom, hogy drámaként elolvastam volna-e, valószínűleg nem, de most az vitte nekem a hátán a sztorit, nem a horror része. Azért nem ajánlanám mindenkinek, főleg 18 év alatt nem.

Értékelés: 

Az első rész nekem 5 csillag, de a másodikkal együtt csak jóindulattal adok négyet.