Gail Carriger: Soulless – Lélektelen (Napernyő Protektorátus 1.)

Alexia Tarabotti több okból sem élhet komolyabb társasági életet.
Elsősorban azért, mert nincs lelke.
Másodsorban azért, mert vénkisasszony, apja pedig talján, ráadásul már meg is halt. Harmadiknak feltétlenül meg kell említenünk a vámpírt, aki az illemszabályokat semmibe véve, bárdolatlan módon lerohanja őt.
De hogyan tovább? Alexia kilátásai nem túl rózsásak, mivel véletlenül megöli támadóját, majd rögtön színre lép a szörnyű Lord Maccon (a nagyhangú, lompos öltözetű, de jóvágású farkasember), hogy Viktória királynő nevében fényt derítsen a haláleset körülményeire.
Míg bizonyos vámpírok váratlanul felbukkannak, mások ugyanilyen váratlanul tűnnek el, és közben mindenki Alexiára mutogat. Vajon ki tudja nyomozni, mi zajlik London legfelsőbb köreiben? Hasznosnak bizonyul-e lélektelen mivolta, amely semlegesíti a természetfeletti erőket, vagy csak felbosszantja ezek gazdáit?
És a legfőbb kérdés: ki az igazi ellenség, és van-e nála melasztorta?

Nem tudom aki olvasta hogy van vele, de nekem nagyon bizarr élményben volt részem. Szeretem Angliát, elég sokat olvastam 19. századról, de ez egy kicsit kilóg a sorból.

A történetről:

A társadalomba beilleszkedett vámpírok és vérfarkasok mellett él Alexia, aki lélektelen. Egy estélyen azonban egy vámpír támad rá, akit a vénkisasszony véletlenül megöl, így maradnak utána súlyos kérdések: ki volt a vámpír, miért támadt Alexiára, és miért volt ilyen tudatlan?

A karakterekről:

Sajnálatomra senkit nem kedveltem meg, hiába tetszett a történet. Alexia egyszerre volt irritáló és éppen hogy elviselhető. Nem tetszett az álszentsége, és ahogy mindenki mással bánt (vagy vélekedett róluk).

Lord Maccon igazából csak a vérfarkas és az ügyeletes szívdöglesztő szerepben tetszelgett. Ja, és morcos volt. A többiek személyiség szempontjából még felejthetőbbek voltak számomra, de remélem ez a második kötetben változni fog.

A cselekményről:

Háát, nem szeretnék nagyon spoilerezni, úgyhogy ami nagyon böki a csőrömet, azt majd inkább a következő értekelésemben említeném meg.
A krimis felemet egy kicsit zavarta, hogy annyi rejtély van, mégsem mennek rendesen utána, inkább csak sodródott mindenki. A történet néhol izgalmas volt, néhol egy kicsit kellemetlen, főleg, hogy munka közben olvastam el a 70%-át. Túl nagy meglepetéseket nem tudott okozni, tulajdonképpen minden főbb történést sejtettem előre, de biztos jó passzban voltam, mert nem bántam. A humor mindenképpen sokat segített a dolgokon.

Ami még zavart egy kicsit a sok műfaj keveredése. A könyv végén említi is az írónő a kis interjúban, hogy annyit bedobott, amennyit tudott, de nem vagyok benne biztos, hogy ez maradéktalanul bejött nekem. Most még az újdonság hatása alatt vagyok, mert kicsit olyan vagyok, mint egy újszülött az ilyen jellegű fantasy stílusban, soha nem ez volt a fő érdeklődési köröm, például a  vámpírokhoz se volt szerencsém (az, hogy léteznek a HP univerzumban nem számít :D).

A világ mindenestre érdekel, tetszik, hogy így egybe van forrasztva a múlttal, remélem a következő részben többet megtudunk róla, és a „romantika” háttérbe szorul, mert az azért túlzás volt nekem. Meg romantikának hívni is az.

Összefoglalás:

Egy kicsit árulónak érzem magam, hogy nem írtam olyan pozitívan a könyvről, és mégis 4 csillagot adok neki, de tényleg minden hibája ellenére tetszett. Csak azokat  a hibákat mégsem tudtam figyelmen kívül hagyni. Szórakoztató olvasmány, de biztos, hogy nem fog mindenkinek tetszeni. Azért szerintem egy próbát megér! J

U.I.: Lord Akeldama becenevei külön díjat érdemelnének: körömvirágom, pillecukrom, harmatcseppem, mézontó boglárkám, pihés madárkám, tejszínfelfújtam és ehhez hasonló hangzatosságok. Ezeken kikészültem.