Böszörményi Gyula: Nász és téboly (Ambrózy báró esetei 4.)

1894 kora tavaszán a fiatal Ambrózy Richárd báró elveszítette bal karját, és vele lelkének azon részét is, mely gyöngéd érzelmekre tette képessé. Ama borzalmas éjszaka hét esztendővel később még mindig sötét árnyat vet az Osztrák-Magyar Monarchia legismertebb magánzó detektívjének életére, és ha ez még nem volna elég, a múlt kísértetei ismét felbukkannak. 

1901-ben Ambrózy báró nősülni készül, ám az oltárhoz vezető utat hátborzongató gyilkosságok sora szegélyezi. Vajon képes lesz-e Mili kisasszony, a detektív hű társa és tanítványa egyszerre megküzdeni a régmúlt és a jelen szörnyetegeivel? 

Nem kétséges, hogy igen, hisz rafinériája és makacssága végtelen – ám az már közel sem tudható ily biztosan, hogy közben ő maga mit veszít el. 

A békebeli bűn- és szívügyek végső titkai, melyek a Leányrablás Budapesten, A Rudnay-gyilkosságok és az Ármány és kézfogó című regényekben nem fedték fel magukat, a sorozat eme záró kötetében végre kilépnek a fényre.

Próbáltam minél lassabban olvasni, hogy még ne legyen vége, de képtelen voltam rá. Odaszegezett a fotelhoz, és nem engedett el. Elolvastam az utolsót Ambrózy esetei közül.

Az Ármány és kézfogóra, illetve erre a kötetre enyhén spoilert tartalmaz az értékelésem, úgyhogy óvatosan olvassátok! J

"Mer' úgy van az, kérem, hogy mi, okos leányok csakis akkor szurkapiszkáljuk a férfiembert, ha tetszik a fizimiskája."

Nem is tudok értelmesen fogalmazni, olyan űrt hagyott bennema befejezése, de legalább jól kezdődött ez az év.

A Nász és téboly egy érzelmi hullámvasút volt. És tényleg mindenfelé járt az a hullámvasút: volt egy kis csalódás, egy kis izgalom, nevetés.

A könyv elején az ügy ellen nagyon tiltakoztam, még úgy is, hogy éreztem a létjogosultságát. Valamiért azonban erőltetettnek éreztem ezt a fajta megoldást. Aztán szép lassan megbarátkoztam vele. épp úgy, mint Márikával, akit legelső találkozásunkkor nem kedveltem meg különösebben, most meg már nélküle el se tudtam volna képzelni a búcsút. Annyira szórakoztató! J

A történetünk most is két szálon fut, de Emma helyett Richárd került a központba. Jobban mondva Richárd múltja. Minél többet megtudtunk róla, annál jobban éreztem, hogy helyére kerül végre minden a kirakósban, és szép befejezés lesz ez.

Mintha ez a rész sokkal véresebb lett volna, mint a többi, nem? Vagy csak ez most frissen él az emlékezetemben? Mindegy, tehát véresebb, kicsit izgalmasabb, de lelkileg sokkal megviselőbb, mint például az Ármány és kézfogó. (Amit szintén szerettem, mint ahogy az összeset.)

Emma nekem nem hiányzott annyira, nem bántam, hogy kicsit a háttérbe vonult, de a sorsa azért érdekel, sajnáltam őt, hogy nem érzi jól magát otthon.

Mili most egy kicsit visszafogottabban viselkedett, de szerintem a helyében mindenki így tett volna. Ami Richárdot illeti… ugyan elég sok mindenre fény derült, még mindig nem tudom a női agyammal feldolgozni őt. Értem én, hogy Mili mit lát benne, de azért nem az én zsánerem.

Szerettem a karaktereket, az ügyet, de legjobban mégis a korkép tetszett. Ez az első pillantásra nagyon másnak tűnő világ, de ha jobban megnézi az ember, azért ott se volt minden csodálatos. Olvasni a megtörtént esetekről, kis hírekről, amik arra történtek, és szépen „beilleszkedtek” a történetünkbe nagyon érdekes volt.

Böszörményi Gyula fogalmazásmódja elsőre, a Leányrablás Budapesten alatt furcsának tűnt, de már akkor elég hamar megbarátkoztam vele, így mostanra teljesen megszerettem, és hiányozni fog ezzel a világgal együtt. Remélem azért ez nem a végső búcsú!